Nem ezért mentem a Dallas Museum of Artsba, (hanem Berthe Morisot-ért, de róla majd máskor és máshol), viszont ha már ott voltam, akkor csak megnéztem Jonas Woodot, aki amerikai klasszikussá lett, pedig olyan nagyon sok ideje nem volt rá - még mindig csak negyvenkét éves. De fölismerni a stílusát, a fénykép alapú festészetet, a kőkemény vonalakat, telibe viszonzott színeket. A történeteket. Fent éppen egy hipnotizőrnél ül, mert le akar szokni a dohányzásról. Mondjuk azt nem tudom, hogy sikerült-e. Ő a mellényes, kopaszkás, a hipnotizőr meg igazi szélhámosnak látszik, kék dzsekiben, sunyin nézve - bár ez talán már a hipnotizálás része. Nem, nem lehet, arra nem emlékezhetne a festő. 

Hát ilyen problémákkal kell küzdeni a nézőnek. Meg azzal, hogy ha a fényképet felnagyítják, olajjal kenik föl a vászonra, akkor vajon miért lesz sima emléktárgyból nagyon is személyes festmény, életrajz, vagy több is annál, átváltozott életrajz: nem az vagyok, aki akkor voltam, hanem az, aki most nézi a régi önmagát. És vajon meddig mehet ez tovább, fogja-e még Jonas Wood újrafesteni a saját képeit, nem az vagyok, aki nézte a régi önmagát, hanem az, aki nézi a régi önmagát néző önmagát.