Azon agyalok, hogy vajon mikor ért véget a magyar költészet. Amivel nem azt akarom mondani, hogy véget ért, nyilván vannak költők, csak a közönség és a költők harmonikus viszonyával lett valami. Már ha abból indulunk ki, hogy az egyik ír, másik olvas, megtanul, megjegyez, idéz. Talán József Attila az utolsó, akinek a verseit ismerjük? És idézzük, hogy "a mosónők korán halnak"? 

Lengyel Balázst olvasom, a Két Róma című kötetét. Azért kettő a Róma, mert visszatér, 1948 után, csak egyszer mer menni, mert fél az emlékektől, előtte 1948-ban töltött ott négy hónapot a feleségével, Nemes Nagy Ágnessel. És okkal fél, valószínűleg, nem találja azt, amit keres, meg főleg azt nem találja, akiket keres, a 48-ban fiatal költőket, akikkel volt, Nemes Nagy mellett Pilinszkyt és Weöres Sándort. De ahogy beszél róluk, abból világos, hogy még kerek számára a magyar kötészet világa, ők a soros zsenik, akik úgy találják meg a szót, hogy az több lesz önmagánál, több a költőnél. Akkor is, ha egyébként nagyon pontosan vagy kritikusan viszonyul egy költői pályához, nincs meg benne az elájulási szándék, ha Pilinszky teljes életművét nézi. 

De ki nézi ma Pilinszky teljes életművét? Jó, ha két verset, a Négysorost meg az Apokrifet. Ki nézi Weöres Sándort, és főleg: ki olvassa? A Kaláka meg a Sebő ment meg belőle valamennyit. Nemes Nagy még ennyire sincs a köztudatban. 

Miközben, azt hinné az ember, hogy most van itt a líra ideje, most olvasnak keveset, épp ezért egy-egy szonettnek be kellene férnie az újságba, internetes felületre, annyi ideje meg érdeklődése mindenkinek van. Tudom, hogy nincs, csak nem értem, miért.