Másutt és máskor bővebben A karmeliták párbeszédeiről, a szombati, ebben az évadban utolsó Metropolitan közvetítésről, de szép, egészséges, megrázó előadás volt. És ha az embernek valami baja mégis volt, az a főszereplő, Isabel Leonard. Nem mintha nem énekelt volna jól tisztán, szépen, végül is évek óta énekli az arisztokrata Blanche kisasszonyt vagy nővért. Csak hát olyan csinos szegény. 

Az ilyesmit az ember persze nagy előnynek tekinti az életben, nem is lehet jobb dolog, mint szépnek, csinosnak, jóképűnek lenni, az ember rögtön megkapja azt a figyelmet, amely mindenkinek jár, de kevesen kapják meg. Egy ilyen előadáson derül ki, hogy nem annyira könnyű ezzel megküzdeni. Nem valami soha nem látott dologról van szó, hiszen Isabel Leonard szépsége éppenséggel ismerős is, kicsit Audrey Hepburnre emlékeztet, egy kicsit (minket, magyarokat) Zsédára, őt nyilván saját magára, valamire, amit nem szabad elrontani. Épp ezért a legalázatosabb karmelitaként is szépen és világiasan van kifestve, finom pír az arcon, rúzs, bodorodó műszempilla, és voltaképpen mindent el lehet hinni neki, csak a lényeget nem. Állandóan rebbenni kell, folyton szépnek lenni, hiszen kár volna elrontani ezt az adottságot. Apáca? Az eszembe sem jut róla. A világról lemondana? De hát még erre a három órára is képtelen rá. 

Szegény, szerencsétlen csinoska. Majd valahogy földolgozza, érzem.