Kísért (ez így kissé erős, de tetszetős) egy zenemű, sokszor hallgatom mostanában Mozart g-moll zongoranégyesét. Már csak azért is érdekes, mert látja az ember, hogy egy-egy létre nem jött műfaj még Mozartot is zavarba hozhatja, mi legyen, milyen legyen. A végén olyan lett, mint egy zongoraverseny, csak három vonós van benne zenekar helyett. A három vonós többnyire most az Emerson vonósnégyesből volt három, Jevgenyij Kiszin mellett, de hallgattam a művet Széll Györggyel és a Budapest Vonósnégyessel. Minden szempontból nagyon érdekes ez a felvétel is, Széll nyilván rosszabbul zongorázik, mint Kiszin, de ez sem árt, úgy értem, az ember megtanulja értékelni a zongorahang változatosságát. Másfelől meg Széll is elég jól játszik, és az ember megtanulja értékelni Széll művészetét, hogy az mennyivel több és más, mint a zenekar végsőkig való gyilkolászása, és a zenészek szó szerinti pszichikai meghasonlásba kergetése. Nem állom meg, hogy ne idézzem föl az adatot: Széll zeneigazgatása alatt a Cleveland Orchestra tagjainak negyven százaléka járt több-kevesebb rendszerességgel pszichológushoz.
De most nem róla van szó, hanem csak erről a négy (a zongoranégyes esetében három) emberről, akik a Budapest String Quartetet alkották. (Bocsánat, eszembe jutott egy hülyeség,valamelyik rádióban mondta az oldott riporter: a szünet után Schumann Zongoraötösét fogják játszani, de hogy fér majd el a pódiumon öt zongora?)
Két Schneider, Alexander a kockás mellényes, Mischa a csellista, köztük Boris Kroyt, a jobb szélen pedig Joseph Roisman. Mint látható, egyiküknek sem magyar a neve, de akkor miért hívják magukat Budapestnek?
A megoldás az alapítás, akkor még három magyarra jutott egy holland. A bemutatkozó koncert egyébként szintén nem Budapesten volt, hanem Kolozsváron, de ez nem számított a névadásnál. Aztán megkezdődtek a tagcserék, az eredeti második hegedűs nem szeretett másodhegedűs lenni (ezt a problémát a már emlegetett Emerson Quartetban úgy oldják meg, hogy cserélgeti egymást az első- és a második hegedűs), Indig Alfréd a Concertgebouw, majd a Berlini Filharmonikusok koncertmestere volt, amíg lehetett. A helyére érkező Pogány Imre a húszas évek végéig bírta, akkor Amerikába ment, és előbb Reiner Frigyes, majd Toscanini zenekarában talált magának helyet. A holland csellista, Harry Son a harmincas évek elején Palesztinába menekült (akkor még nem tudta, hogy menekül), de visszament Hollandiába. 1942-ben halt meg Auschwitzban. A helyükre jöttek a vilniusi Schneider-testvérek, és Joseph Roisman, aki előbb másod- majd elsőhegedűs lett. A brácsás Ipolyi István egy idő után elunta, hogy mindenki oroszul beszél körülötte, hagyta magát kiutálni (talán nem is utálták, hiszen végig küldték neki a jogdíjakat a régi felvételek után), Norvégiába ment tanítani. És létrejött a Budapest String Quartet aranycsapata, a fent látható srácokkal.
Nem kötelező történelmet tanulni, néha elég a zenehallgatás is helyette.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
András L 2019.05.21. 15:40:20
stolzingimalter 2019.05.22. 06:47:51