Nem tudom, van-e összefüggés a bánat nagysága és a búfelejtés színvonala között. Valószínűleg nincs, ezért lehet keverttel is feledtetni a szerelmi bánatot. Mindenesetre számomra ez az egyik megoldás, tudom, hogy kínos, de varázslatos kedvem lesz tőle. 

Lángeszű produkció. Egyrészt a dal miatt, amellyel pompásan gyakorolható a műveltető szerkezet: "küldesd le magad anyáddal tejért". A tej csak ürügy, a lírai én, Gianni Morandi be akar olvasni ifjú (tényleg ifjú, hiszen még iskolába jár) kedvesének, hogy egy másik fiúval járkál kézen fogva. De tesz majd róla, és alkalomadtán orrba vágja riválisát. (Ilyen szöveget sem lehetne ma írni, de hát ez 1962-ben volt friss dalocska.) Másrészt itt van ez a, néhány évvel későbbi televíziós változat, mondhatni,a zenés tévé aranykorából, amikor nem voltak még videoklipek, de voltak esztrádműsorok, csodás tánckar, nejlonharisnyás lányokkal, akik tvisztelve nem a víztükröt nézik, csak billegtetik a combjukat. És hozzá a férfikar, sötét öltönyben passzolgatják egymásnak a tejesüvegeket. Vagy ahogy elrendeződnek festői csoportosulásként a létrán. És maga Gianni Morandi a koránál érettebb hangjával, kockás zakójával, antisztár testtartásával, és a szükségesnél néhány centivel rövidebb nasztrójával. 

Nem tudok mást mondani erre, csak hogy köszönöm. És nézem újra meg újra.