Azt is tudom, hol. Siracusában, a Museo Archeologicóban. 

Nyilván ma ezért olvasunk útleírásokat, összevetni az élményeket, az övét a miénkkel, íróét az olvasóéval. És ötleteket kapni. Nem is tudom, mennyire ötletnek szánta Lawrence Durrell, amikor Siracusáról írt, hogy ott van a múzeumban  a híres Siracusai Venus, vagy csak meg akarja hökkenteni az olvasót az őszinteségével. Idemásolom: Az útikalauz külön felhívta a figyelmet a mű "anatómiai realizmusára", amivel igen udvarias formában a kissé közönséges stílusra utalt. Hátulnézetből, ahogyan New Yorkban mondanák(?), minden, csak nem istennői. Lágyságában van valami szétfolyó, és bágyadtan epekedő póza kicsit ízléstelenül pikáns hangulatúvá teszi. Nem sokat veszített volna a világ, ha ott marad, ahol találták. Ez a cseppet sem vonzó hölgy nem a költőknek, hanem a történészeknek köszönheti hírnevét.

Ez utóbbiban biztosan téved Durrell, a Venere Landolina elsősorban Maupassant-nak köszönheti hírnevét, ha van neki, mert szerintem Magyarországra el sem érkezett a hírnév. Maupassant írt az akkor viszonylag frissen megtalált szoborról, aminek, elképzelni sem tudom, miért tett volna jót, ha otthagyják Landolina úr kertjében. Azonkívül Durrell észre sem veszi, de voltaképpen erősen a szobor mellett kampányol, amikor lágyságról és szétfolyó formákról beszél, hiszen ez márvány, minden lágysága a vésőtől való. A következő oldalon Durrell megadja önmagának a kegyelemdöfést, csak hogy nevetségessé tegye útitársát, az anglikán püspököt, aki kifelé menet megérintette a szobor fenekét. 

Nem vagyok szoborgyalázó, bár olvastam a megfelelő antik történeteket, amennyire tudom, egyszer érintettem csak meg egy bronz keblét, azt is Budán, régen volt, fiatal voltam, kellett a pénz. De ez tompor most foglalkoztat. Egy szép napon majd fenéklátogatóba megyek.