Magyarország lakosságának azon elenyésző kisebbségéhez tartozom, amelyik nem ment ki tavaly Bécsbe, a Bruegel-kiállításra. És mondtam is okosan, hogy ez már tényleg hisztéria, a legjobb bruegelek úgyis mindig ott vannak, miért kell ebből kampányszerű közhisztériát csinálni. (Igazság szerint az utolsó napokban rám jött a kampányszerű hisztéria, de akkor már nem lehetett jegyet foglalni.) Az ilyen elmeél persze azzal jár, hogy akkor idényen kívül tényleg illik Bruegelt látogatni, nem mintha nagyon a nehezemre esett volna. Bruegel pont olyan, mint aki tudott néhány száz évvel előre gondolkodni, tudta, hogy a művészetet valahogy be kell adni az embereknek, többnyire történetekkel, ez az a kép, amelyik lepattogzott a falról, Szent Bertalan bőre pedig a festő arcvonásait viseli. A Bruegel-trükk a sok kicsi, nézd, hogyan játszottak a gyerekek, mindjárt alászorulnak a hordónak, nézd, milyen furcsán emeli a lábát az a táncoló paraszt. Készséggel dőlök be neki, és nagy szorgalommal kezdem el keresni a kakiló embert a Bábel tornyán. Csak nem találom.
Pedig ott kell legyen. De nem találom, romlott a szem, meg jönnének mások is, akik nem értékelik ezt az elmélyült szemlélést, ami, mondanom sem kell, nem szemlélés, csak keresés.
Ott kell legyen, hiszen még a szagát is érzem. Vagy az nem is annak a szaga, csak a mellettem álló ereget.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.