A Schubert - Szvoren tengely

Azon gondolkodtam, hogy egyáltalán van-e igazán jó lemez Schubert A-dúr szonátájából, D. 959. Nem állítom, hogy ismerek minden fontos felvételt belőle, azt sem mondom, hogy mind kudarc, de valahogy olyan furcsa a mű a nagy szüneteivel, meg azzal a tébollyal a második tételben, nehéz is elképzelni, hogy azt ott tényleg Schubert írta. Aztán a végtelenített utolsó tétel, hogy ha egy derék pianista netalán azt érezné, most már csak be kell fejezni, akkor döbbenten vegye észre, hogy nem lehet befejezni, mert nem hagyja abba. Persze, ez gyakori érzés Schubertnél, ez a nem hagyja abba, és nem feltétlenül a tragikus daraboknál, a Pisztrángötös is újrakezdi a zárótételt, és még ma is játsszák, ha meg nem haltak. Ezt az ember tudomásul veszi, így jár a magányos alkotó, nem érzékeli, mit bír el a közönség, bár a Pisztrángötöst éppenséggel hallotta is Schubert, ez nem olyan, mint az asztalfiókban tartott szimfóniák.

Vagy egészen másról van szó. Az eheti Ésben van egy nagyon jó interjú Szvoren Edinával, Szekeres Niki készítette (nem én nikizem, ez a neve), ami a véggel kezdődik, hogy mi Szvoren Edina véleménye a happy endről. A válasz úgy kezdődik, hogy ő már az enddel sem tud mit kezdeni, a műviség legfelső foka, hogy a szövegnek egyszer csak vége szakad. Nem ez van Schuberttel is? Nem is a műviségre gondolok, hanem a zenevégre, hogy talán ez nem fért a lelkébe, hogy véget vessen a zenének, hogy befejezze, megölje a folyamatot. Hogy talán így kapaszkodott az életbe, abba ne hagyd, abba ne hagyd a dünnyögést, fütyörészést, zongorázást mert mögötted jön a tízöles Jó Csönd-herceg. És akkor érti az ember, miért is mondta Schubert, hogy ő nem ismer egyetlen vidám zeneművet sem.