Nem láttam, ahogy az Izaurát sem. Hát ott ment el a házatok előtt (mármint Izaura), mondták, de nem sejtettem, hogy ennek érdekelnie kellene engem. Aztán másnap lementem a lemezboltba, és megvettem kislemezen, ahogy Detre Annamária azt énekli, hogy ő a pesti Izaura. Így kell lemaradni a történelemről. 

Ugyanígy nem láttam a szépségkirálynő választást sem 1985-ben. Ugyanígy nem sejtettem, hogy ennek érdekelnie kellene engem. Aztán másnap mindenki erről beszélt az egyetemen, hogy kinek melyik tetszett, a fotexes csaj vagy a győztes, vagy Kruppa Judit. Mire megnéztem, akkor már film készült róla, és Molnár Csilla már halott volt. A filmben meg mindazt mutatták, amit előre sejtettem, hogy vén kéjencek bámulják, és még csak nem is a szépséget magát, nem is a szexualitás tárgyát, inkább csak a fiatalságot. Majdnem a gyereket. Akit meg lehet rontani. A vén kéjencek közé a filmen tökéletesen illett a szobrász Pauer Gyula is, nézték, gusztálták, gipszelték a lányokat, nem éreztem egy pillanatra sem a művészet közelségét. 

Csak azért mesélem, mert nálam tényleg nyílt kapukat dönget a Fészekben Eperjesi Ágnes kiállítása. Vagy még azt sem. Fényképek a Nemzeti Galériában egy napig látható eseményről, a szobor és rajta az a vörös szőnyegre emlékeztető lepel. Azt látom, amit gondolok, amit mindig is gondoltam, így aztán elég közönyösen nézem a képeket, de van folytatás is egy emelettel feljebb. És ott a fej, piros műanyagból. Halottnak látszó fej, lehunyt szemmel, távol mindentől. Az egyik füle látszik, nem tudom, miért pont ez a testrész az, ami annyira megható és védtelen, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ő az áldozat. Piros, nem vérvörös, de mégis olyan, mintha vér borítaná, mintha őt állították volna a vérző bika alá valami elfelejtett kultusz részeként. Hogy ő az a fiatal lány, akit föl kellett áldozni. Miért is? A szabadságért? Az új világért, amiben ma is élünk? Mit tudta ő? Mit tudtuk mi? 

Nem akarom túlbonyolítani, mert nagyon megrázó. Nagyon csöndben marad tőle az ember. Idén lett volna ötven éves.