Égi mások

Nem a való hát, annak égi mássa lesz amitől függ a filmnek varázsa. Azon gondolkodom, hogy vajon ez igaz-e még. Hogy régen olyan egyértelmű volt, Szabó István égi mása volt Bálint András, Szurdi Miklósé Szakácsi Sándor, Horváth Ádámé Kulka. Csak meg kellett mindenkinek találni a színészt, aki olyan, mint ő, de mégsem, és jöhetett az önvallomás. Nemzetközi szinten Fellini volt Mastroianni, hát ja, így könnyű az élet. A filmrendező magát is megálmodja, és szebbnek álmodja önmagánál. 

Most ez miért nem működik? Megy az új Almodóvar-film, Fájdalom és dicsőség, egy filmrendezőről szól, aki úgy öltözködik, mint Pedro Almodóvar, válságba jut, lelki és fizikai válságba, aztán, nyugalom, megtalálja a kiutat, újra alkotni kezd, épp azt a filmet, amit nézünk. (Jó, nem pont azt, más a címe.) És tényleg jó a film, aki csinálta, mindent tud, amit tudni kell, és mégis azt érzem, hogy, na ez azért egy kicsit kevéske. Az élet már csak ilyen, aki él, időnként válságba kerül, aztán elmúlik, droggal vagy anélkül. Mázli, hogy az esztergályosok (kis e-vel) nem kapnak kamerát, hogy két órában elemezzék a saját lelki válságukat. Nem szép az a hülye asztalláb, nem és nem kerek. És lehet, hogy ez a baj, ez a fölfelé csalás. Megváltoztak a filmes szabályok, ha magadról akarsz beszélni, ne Antonio Banderas legyél, mert akkor már nem magadról beszélsz.