A legutóbbi márványtermi hangverseny első számú tanulsága az volt, hogy Drahos Béla rendületlenül fantasztikus, ahogy játszik, a muzikalitása és a teherbírása egyaránt. Hogy ő tudja, amit azért tényleg kevesen, a levegőt maradéktalanul hanggá változtatja, amit befúj a fuvolába, abból zene lesz, nem marad szityorgás, süvítés, fütyülés. Mindezt megállás és pihenő nélkül teszi, lazán végigjátssza a zeneirodalmat Handeltől Prokofjevig. Izgalommentes koncert, hamar rájön az ember, hogy ez ilyen, idegeskedni nem kell, csak figyelni. 

Figyelni meg érdemes, mert néha meglepő tantuszok potyognak le. A magam részéről például mindig meg voltam elégedve azzal a meglátással, hogy furcsa módon a fuvola nem volt nagy ihlető erővel Mozartra, az ember meg is magyarázta magának, hogy az még nem a mai, modern hangszer volt, hanem egy likas flóta, nyilván annyi gond volt vele, annyi kompromisszum kellett ahhoz, hogy szólóhangszerként, zenekar előtt lehessen rajta játszani, hogy ez már Mozartnak is sok volt. Mindenesetre a mindig könnyen író zeneszerzőt a fuvola mintha alkotói válságba taszította volna, három versenyművet ígért a megrendelő holland fuvolistának, Ferdinand De Jeannak, és csak kettőt szállított, azokra sem lehet mondani, hogy személyességben vagy szépségben a csúcsokat (mármint a mozarti csúcsokat) ostromolnák, de mindenkinek szerencséje van, mert a többi nagy zeneszerző még ennyit sem tett, Beethoven vagy Brahms nem nagyon strapálta magát a fuvolával. 

Vannak az elméletnek buktatói, például a D-dúr fuvolanégyes lassú tétele, mert attól megáll a hallgató a levegőben, és csak pár perc elteltével érkezik le a földre, de egy tétel miatt nem érdemes az elméleteket megváltoztatni. 

És két tétel miatt? Mert Drahos Béla a C-dúr Andantét játszotta, zenekar helyett zongorakísérettel. A zeneszerzői szándék nem is egészen világos, lehet, hogy De Jean kért egy másik lassú tételt az elkészült fuvolaversenyhez, lehet, hogy mégis elkezdte írni Mozart a harmadik versenyművet, mindenesetre van ez az önálló tétel, és még csak az sem biztos, hogy maga a tökély. Csak éppen Mozart, és nem csak az akkori, huszonkét éves Mozart, de a későbbi is, mondhatni, az öreg Mozart, a harmincöt éves, aki A varázsfuvolát írta. Eljön a felfedezés, hogy az egyik legfontosabb művében is ott van a fuvola, akkor mégsem lehetett annyira rossz viszonyban ezzel a hangszerrel. Nyilván nem ő írta a librettót, de meg is kérhette volna Schikanedert, hogy legyen a cím mégis A varázsklarinét. És nem csak arról van szó, hogy az operában milyen szólót kell játszani, amire előjönnek mindenféle vadállatok, de az a szóló már itt is megsejthető, ebben a tiszta zenében, amelynek nincs librettója. És nem csak a szóló sejthető meg, de mintha a papok is ott kószálnának a közelben, ami már azért is különös, mert A varázsfuvola megfejtésének mindig a szabadkőművességet szokás elővenni, Mozart is páholytag volt, megihlette a titokzatosság és a beavatottság, satöbbi és blabla. 

Huszonkét évesen nem volt páholytag, nem volt nagyobb titok, mint hogy meg kell írni egy lassú tételt. Megírta.