Ilyesmi idő volt akkor is, amikor elgázolta a vonat Szemesen Latinovits Zoltánt 1976-ban. Ilyentájban el szoktam menni a szemesi temetőbe, nem tudom megmondani, miért, mindig olyan bután érzem magam. Életében nem láttam soha, pedig sokat volt lent, mit keresek akkor itt. Verus nagybátyámmal valamennyit együtt lógtak, három év különbség volt köztük, "csinos gyerek volt" mondta néha nagybátyám, irigység nélkül, hiszen maga is csinos gyerek volt. Áll az ember a temetőben, nemzetiszínű szalagok lógnak a fém kereszten, sokadszor is elolvasom a fatáblára vésett verset, nem éppen remekmű.

Nincs színész, aki ennyire benne maradt volna a köztudatban, színésznőből is csak kettő, Blaha Lujza  meg Jászai Mari, de őket kevesen ismernék meg, ha szembejönnének az utcán. Latinovitsot meg mindenki. Ma is parodizálható, és ma is tudja mindenki, kit parodizálnak, ha összeszorított szájjal, élénk mimikával mondják, hogy puceráj, puceráj. Ilyentájt mindig eszembe jut, amit a temetés után (nyilván nem a temetés, hanem a sírkőavatás után) mondtak a felnőttek, rátettek egy nagy követ, hogy ki ne tudjon jönni. Tényleg egy nagy fekete bazalton van az aranybetűs név, nyilván, mert gyakori a Balatonnál, és a vasúti sínek köze is ezzel van feltöltve. 

Nem jön ki, de nem azért, mert rajta a nagy kő. Üres a sír.