Bízom benne, hogy nem vagyok félreérthető, és nem azt akarom mondani, hogy egy költő halála egyben irodalmi verseny is, a nekrológírók egymást licitálják fölül, és a végén jöhet az ítélethirdetés, a győztesek megnevezése. Inkább csak arról van szó, hogy eléggé kétségbe voltam esve, egészen az Élet és Irodalom megjelenéséig, hogy már megint ott tartunk, mint Esterházynál, mindenki arról ír, hogy igen, nagy ember volt, és engem mennyire nagyra tartott. Én vagyok az örökös. Nem, nem te, inkább én. Vagyis: bárcsak én volnék érzéketlen, és nem a világ. 

De  a világ sem az, mert végül az Ésben egy nagyon is vállalható oldal jelent meg, normális és költői harmóniákkal, valószínűleg Kemény István hosszabban is megmarad bennem, hogy a felhők már egy hete (tényleg, még tegnap is) más irányba haladnak, keletről úsznak nyugat felé, mintha vissza akarnák fordítani az időt. 

Hanem amíg ez megjelent! Megint csak nem az eredményhirdetés szándékával, csak a legeket megnevezve: Péterfy Gergely vitte el a legstupidabb szerző díját, rögtön az elsőnek megjelent nekrológgal, amelyben Térey haláláért a politikai rendszert tette felelőssé, nem becsülték meg kellően, nem élhetett rangjához méltó módon. Mintha Orbán Viktor személyesen intézett volna el egy szívbetegséget a világ érzékenyei számára. Amit talán Péterfy észre sem vesz, hogy nagy elkeseredésében politikai ügyet próbált farigcsálni az ennél sokkal súlyosabb tragédiából, hogy az egész szörnyűséget oda vitte, ahol annak valami haszna és értelme van, miközben ennek a halálnak sem követhető értelme, sem haszna nincsen. Lehet, hogy neki ettől könnyebb, nekem olvasóként szörnyűbb, nem halhat meg senki magának, a családjának,a szeretteinek, mert jönnek, és föl akarják használni. 

A másik főszörnyeteg Karafiáth Orsolya, aki a személyességet érti valahogy félre, és képes magáról mesélni hosszan és kimerítően a Narancsban, mintha az ebben a pillanatban is mérhetetlenül fontos volna, hogy rá hogyan hatott leánykorában Térey. Nem tudok mást mondani, mint hogy figyelj, majd ha te halsz meg, akkor ezt elmesélik, akik rólad írnak, addig bírd ki, hogy most nem rólad van szó. Közben, persze, tudom, hogy ebben sincs rossz szándék. Csak jó ízlés sincs. 

Miközben ezen háborognék, eszembe jut, hogy ez talán mindig így volt. Firenzében haltak az emberek, és a pestis elől menekülők vidám és pajkos történetekkel szórakoztatták egymást a Dekameronban. A betű az élőké. A túlélőké.