Egy ideig tényleg nem tudtam, mi lesz ebből. Megint A Rajna kincse, felújítva, ami körülbelül azt jelenti, hogy kivették a rendezésből, ami igazán érdekes és helyspecifikus volt, az istenek lakhelye immár nem a frissen megépült Müpa volt, hanem valami simán az Alpok, szivárvánnyal. Nem tudom, hogy ez valami túlzott óvatosság-e, nehogy bárki ráismerjen a történetben saját magára, mi vagyunk a törpék, akik bányásszuk az aranyat, az istenek pedig bevonulnak az ebből épített palotába, mert, milyen érdekes: a Rajna kincse is el tudja veszíteni közpénz jellegét.  

A baj nem a rendezéssel van, abban csak nincs semmi jó, de a zenében sincs sok jó, Wotan arra játszik, hátha nem tűnik föl senkinek, milyen kevés a hangja, a többiek meg úgy elvannak, elvagyogatnak, nem dúlják föl a szíveket. Mintha a felújítás azt jelentené: poroljuk le emlékeinket, és jöjjünk rá, hogy nem volt ez azért olyan nagy szám a múltkor sem. Mintha a ráncfölvarrás legnagyobb hatása mégis az, hogy észrevesszük, mennyire megöregedett a drága. 

Aztán valahogy a harmadik szín táján az ember rájön, hogy csak bele kell jönni. Nekik is idő kell, amíg belerázódnak, nekünk is, amíg fölvesszük ezt a tempót. Idő meg van. Ez mégis Wagner.