Az a kényelmetlen gondolatom támadt A walkür után, hogy most hazamegyek, és meghallgatom, mi is történt igazából. És nem is tudok pontosan elszámolni az okokkal, kevés volt-e az előadás a Müpában, vagy csak más volt, mint amire számítottam, amihez szokva vagyok, de az egész tényleg kényelmetlen. Mikor az első kínai vendéglők nyitottak Budapesten, akkor volt így az ember, elment ebédelni, aztán hazament, és megebédelt még egyszer, mert éhes maradt, ezekkel a lekváros csirkékkel nem lehet jóllakni.

Szóval nézzük, mit is mondott Herbert von Karajan ugyanebben az ügyben, amikor Brünnhilde és Siegmund társalognak, aki engem lát, az már nem sokáig húzza, így Brünnhilde, de az ember már csak olyan, okosabb akar lenni, és hiába próbálom elkönnyelműsködni a jelenetet, mert vérfagyasztó, más dimenzió, mint ahol a mindennapjainkat éljük. 1969 március 1-jei előadás, Metropolitan. Ez volt az a Ring, amit Karajan nem csak vezényelt, de rendezett is, ennek következtében az opera teljes elektromos rendszerét le kellett cserélni, mert nem bírták a terhelést a vezetékek és a biztosítékok. Nem mintha fényárban úszott volna színház, de Karajan elképzelése az volt, hogy elképesztő erejű reflektorok elé sokcenti vastag üveglapokat helyez el. Ahogy az igazgató, Rudolf Bing mondta, nem nagyon érti, mi lett volna a különbség, ha kevésbé erős reflektorok elé vékonyabb üveglapokat tesznek, de nem vitatkozott, megszerezte a pénzt és fizetett. 

A kérdés az, még ma is, hogy vajon az ilyesmi jobban megérteti velünk Wagnert vagy eltávolít. Hogy behelyezi őt valami luxuskategóriába, milliárdos költségvetés alatt el sem érdemes kezdeni a vele való foglalkozást, vagy csak épp a megfelelő helyre teszi, ez jár neki.  

Nem fogom tudni megválaszolni a kérdést, csak épp eszembe jut egy Walkür első felvonás, valahol a Várban játszották, egy udvarban. Három énekes (Temesi Mária volt az egyik), egy zongora, Salamon Suba László épp csak rendezésnek nevezhető rendezése. Akkor nem hiányzott semmi. De lehet, hogy ma hiányozna, elkényeztettek.