Ha valaki sokszor állít magáról valamit, akkor elég nagy az esélye, hogy a környezete hisz neki. Ha mindez Wagner-szinten zajlik, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy meg legyünk győződve, hiszen ő mondta, magáról mondta, és ki ismerhetné Wagnert jobban, mint Wagner? Így aztán a kulcsszó Wagner művészete körül a Gesamtkunstwerk, az összművészeti alkotás, az opera, amely színház és irodalom és zene, minden, amit elbír a néző. Nyilván vannak olyan műfajok, amelyek még nem voltak föltalálva, de az pótolható, a fényképezés és a filmművészet hozzáadható, és ha valaki ragaszkodik a szakácsmesterség művészetté válásához, akkor a szünetben megehet hozzá egy bonyolult nevű fogást. 

Közben meg, ha valaki utánagondol... Nem is annak, hogy vajon drámaként előadhatóak-e Wagner librettói, bár egy kísérletet megérdemelne. Vagy még érdekesebb volna, ha egy másik zeneszerző próbálna meg operát írni A Rajna kincséből. De most nem ennek gondolnék utána, hanem a legemlékezetesebb operai jeleneteknek. Vagyis azok szövegének. Hogy johohó-joho-johé, énekli Senta, de maradjunk csak a Ringnél, úgy kezd, hogy weia, waga, woge, wagala, úgy folytatja, hogy heda, heda, hedo, aztán hojotoho, utána hoho, hohei, a végén meg hoiho, hoho. Mintha kifejezetten a szövegtelenségből nyerné Wagner az ihletet, nincsenek ezek a szavak, hogy korlátoznák a fantáziáját. A h, j és v hangok meg beindítják a kompozícióért felelős agyterületeket. 

Mindez, ha igaz, csak annyit jelent, hogy Richard Wagner elsősorban zeneszerző volt. Hajhó, spanyolviasz.