Életemben, ha jól számolom, egyetlen egyszer kellett nagy hatású, kultúrpolitikai döntés előkészítésében közreműködnöm. Bozóki András volt a miniszter, a kérdés pedig az, hogy ki legyen az Operaház igazgatója. Kiküldtek egy halom pályázati anyagot, nagyon különböző színvonalú írásokat, egyoldalas sajtpapírokat, hogy én nem is akarom ezt, csak nagyon biztat a társulat, és sokoldalas, tankönyvszerű eszmefuttatásokat a kultúra finanszírozhatóságáról. Volt, aki életében nem látott még színházi irodát, de azért megpróbálta, és voltak edzett kulturális vezetők, akik reménykedtek a fölfelé lépésben és a pálya csúcsra futtatásában. A bíráló bizottság is hatalmas volt, vagy húsz ember, menedzser, operaénekes, zenei intézmény vezetője, Maxi kandúr, Mini egér, Horváth Ádám és én.   

Az egész tényleg balul sült el, mert nem egy pályázót ajánlottunk, hanem sorrendet állítottunk föl, abban a hiszemben, hogy tulajdonképpen mindegy, a győztes a fontos, őt ajánljuk. A győztes azonban az utolsó pillanatban visszalépett, így a második helyezett került a helyére, ebben az esetben Hegyi Árpád Jutocsa, akit valószínűleg egyébként senki nem ajánlott volna, de a miniszter nem akarta tovább húzni a döntést. Kinevezte, nem vált be. Most nem is erről akarok beszélni. De a bizottsági üléseken, legalábbis az egyiken Horváth Ádám mellett ültem, így aztán nyugodtan mondhatom, hogy az egész társaságból ő volt az egyetlen, aki képben volt. Aki azonnal átlátta, hogy melyik pályázatnak mi az erőssége és mi a gyengéje, aki rögtön észrevette, hogy még az általunk győztesnek kihozott pályázat is tarthatatlan, hiszen hat vezetőt jelöl meg, de a hatból egyik sem zenész. Ez meg mégis egy zenei intézmény volna. Jó, értem, mondtam neki az utcán, de mi a megoldás? Semmi. Eredménytelennek kellene hirdetni a pályázatot, és újat kiírni. 

Nem kellett hozzá egy hónap, hogy mindenki rájöjjön: neki volt igaza. Az utcán sajnos csak egy saroknyit mentünk együtt, de ennyi idő alatt is szóba kerültek Puccini-levelek, amelyeket a család elárvereztetett, hogy ő a BBC-nél tanulhasson. Akkoriban még fénymásoló sem lehetett, remélem, valaki azért leírta, hogyan győzködte Puccini Molnár Ferencet (pontosabban Vészi Margitot) arról, hogy engedélyezze a Liliom librettósítását. És milyen volt Bernstein, a harmadik pesti koncertje közvettését ő rendezte. Egy sarok alatt az ember teljesen más világba került, leesett állal hallgatta, hogy felfoghatatlan méretű héroszok és óriások mit csináltak. Aztán eljött a megfelelő sarok, szervusz, szervusz, többet nem beszéltünk.