Vagyunk egypáran, akiknek az életét ez, vagy ez is tagolja, a Wagner-napok minden év júniusában. Ahogy az újév meg a szeptemberi évadkezdés, ezt is várjuk, ott vagyunk, végiggondoljuk, mi volt, jó volt, rossz volt, nehéz volt. Rossz, persze, nem volt, talán nem is tud az lenni, ahhoz túl nagy energiák és túl sok tehetség van csatasorba állítva. Átlagos sem volt, mert pont ez volt benne az érdekes, ahogy menekülni akart a rutintól, hogy na, akkor megint eljátsszuk a régi Ringet, még ha az új Ring szétesőbbnek is tűnik a réginél. Igazolódni látszik a sejtelem, hogy a második kör jobb volt az elsőnél, mintha a néhány nap szünet alatt mindenki kifújta volna magát, és tisztázta volna, mit is akar. A Rádiózenekar idén gyengébb lett, Christian Franz hiányzott a hősi szerepekből, a Siegfriedben Wotant éneklő Tomasz Konieczny pedig mintha megbutult volna erre az évre. 

Mondhatnám még tovább a jókat és rosszakat, de most pont az az érdekes számomra, amit akár egy-egy előadás alatt is észre lehetett venni. Hogy bármelyik pillanatban felröppenhet egy rakéta, hirtelen jön egy jó felvonásvég, ami aztán átlóg akár az egész következő felvonásra. Hogy van valami folyamatos készenléti állapot, bármikor leszállhat Wagner szelleme, ezt még meggondolom, hogy vajon tényleg Wagner szelleme szállhat-e le, nem valami sokkal nagyszerűbb dolog, de remélem, világos. Bármikor történhet valami egészen csodálatos dolog. Csak figyelni kell, hagyni, átélni, örülni neki. 

Talán tényleg így is kellene élni. Mármint a hétköznapokban. Nekünk, nem nekik.