Tudom, mennyire stílustalan Wagnerből ráadást adni, akármennyire szerette is kínozni a közönségét, akármilyen odaadást is várt tőlünk, akármilyen önző módon is bánik az időnkkel, azért a ráadás nem az ő műfaja. Mégis hogyan? Búcsúzzon el még egyszer Wotan a lányától, bőszen és visszavonhatatlanul? 

Most ez mégis ilyesmi lesz, ráadás, vagy inkább korai emlékezés, mert valahogy említetlenül maradt az egyik legszebb eleme az idei Ringnek. Pasztircsák Polina Gutrune szerepében. 

Nem is a hangról beszélek, csak az odaadásról. Hogy ülök a magasban és a távolban, madárleső távcsővel, próbálok mindenkit megfigyelni, de a távcsőbe egyszerre legfeljebb ketten férnek, és mindenki úgy viselkedik, ahogy kell, ha rajta a sor, átlényegül, igyekszik kifejezően énekelni, ha nincs rajta a sor, akkor várakozik. És van ez a kivétel, Pasztircsák Polina, aki nem játssza ezt a benne vagyok - kívül vagyok játékot, hanem nem tudok úgy nézni rá, hogy ne volna benne. Hogy civil volna, pihenne, eluralkodna a közöny rajta, várna valamire. Végig szerelmes Siegfriedbe, meg van rendülve a közellététől, akkor is, ha Siegfried mással van elfoglalva, máshoz szól. Ő nézi megbűvölten, vagy nem is nézi, csak hallgatja, de tart a bűvölet, és annyira igaznak tűnik, hogy azt érzem, így kell csinálni a másik oldalon is. Hagyni, hogy hasson. Beszállni a bűvöletbe. Aztán lehet panaszkodni. De csak aztán.