Beatles-babra

Élvezem ezt a nem hagy nyugodni érzést, nem fogják a legjobb ötvenbe vagy ötszázba beválogatni a Yesterdayt, mármint a  filmet, mert a dalt biztosan, de csak vacakol vele az ember. Nem is vele, inkább a Beatlesszel, hogy mit is jelentett, mit is jelent annak, aki zenét akkor kezdett el hallgatni, amikor már ezek a dalok mind megvoltak, és szinte a születésükkor klasszikussá váltak. Vajon gondolta bárki is, hogy eltelik ötven év, és ugyanúgy föl lehet húzni rájuk egy filmet, mert nem kopnak, nem úgy kopnak, mint a Paloma bianca. Vagy az se kopik? Sekély a mélység és mély a sekélység? 

Olyan jó, ahogy a Help!-et játsszák a filmben, vadul, punk lüktetéssel. Pont a Help!-et, ami már újkorában is zavarba hozott embereket, hogy nincs teljesen összhangban a szöveg és a zene. A Deep Purple legelső lemezén már megpróbálják kiigazítani a szerzőket, és sokkal lassabb tempóban éneklik a dalt, hátha úgy jobban kijön belőle a kétségbeesés, de ez a jó megoldás, ami a filmben van, ordítani, hátha meghallják. Úgysem. Úgyis. 

Vagy amikor a valóság még bornírtabb az írói képzeletnél, és röhögünk, hogy az van a filmben, ne Hey Jude legyen, hanem Hey Dude. Közben meg emlékszem, hogy a régi rádióújságban, a Tánczenei koktél részletezésekor a dal rendszeresen Hé, Judy címmel futott, nyilván (vagy nem nyilván?) hogy elkerülhessék a Jude szó körüli félreértést. 

Vagy maradjunk csak az apró örömöknél. Amikor az átmenetileg fogatlan főhős kap egy felhúzható fogsort a barátaitól, ami csattogva megy az asztalon. Nincs különösebb jelentősége, de ez is Beatles, a Help!-ben is szerepel egy ilyen fogsor, ha jól emlékszem, a You've Got to Hide Your Love Away alatt. Nyilván átjár bennünket is a Beatles, tetőtől talpig és viszont, mindegy, hogy akarjuk vagy nem. Térey János utolsó bejegyzése a facebookon az volt, hogy Let It Be. Ami egyébként nem rossz utolsó mondat.