Mennyi is? Ötvenhat? Voltaképpen nem sok, csak az együtt töltött idő meglepő, úgy negyven év. Nálunk a bemutatkozás nem volt szenzáció, akkoriban keveset beszéltek a salzburgi nyári eseményekről (ha belegondolok, most sem sokat), de a világ lázba jött, az agg Herbert von Karajan talált egy kislány hegedűst, és Mozartot játszanak. Aztán majd minden egyebet is, az összes nagy hegedűversenyt, de az első lemez volt a nagy varázslat, az induló és a pályája utolsó szakaszát kezdő zenész, és a közös ügy, Mozart. Egy elefánt voltam mellette, mondta később Karajan, az ember körülbelül sejti, mire gondol, nála már minden megfontolás és óvat, a kislánynál még ösztönös és természetes, ha valamitől izgalmas még az a régi lemez, akkor ettől. 

Eltelt az idő, de mintha Anne-Sophie Mutter most érné utol magát, hiszen mindent olyan éretten és korán csinált az életben. Nem csak a zenét. Huszonhat évesen férjhez ment egy nála jóval idősebb ügyvédhez, harminckét évesen már kétgyermekes özvegy, aztán férjhez ment a harminchat évvel idősebb André Previnhez, ha el nem váltak volna, most kétszeres özvegy volna. Közben voltaképpen példamutató karriert szaladt, ma sem unja, ma is keresi az új zenéket, játssza a régieket, kirándulgat jazzbe vagy legutóbb John Williams-album jelent meg vele. Most is fantasztikus, ahogy játszik. Most sem könnyű igazán szeretni, vastag a páncélja. Valahogy mindig a pesti fellépése jut eszembe. A rajongók várják, ő meg már rég árkon-bokron túl, az Audi (vagy Mercedes) szervezte estén húzza-vonja.