Visszatérve egy régi történethez, az elfelejtett magyar íróhoz, aki Szicíliában, egy utcai antikváriusnál integet a mai utódoknak: olvasom Körmendi Ferencet, a legsikeresebb, nemzetközi díjat nyert, sok nyelvre lefordított regényét, a Budapesti kalandot. És örömöm van benne, még ha nem is képzelek bele többet, mint amennyi valóban benne is van. Bár ma írna valaki ilyesmit, miközben a magyar próza felvirágzásáról beszélünk, mert jó, profi munka, pontosan adagol, könnyen csúszik, érdekes és hiteles is, menekülő és maradó magyarok, hazai kisszerűség és nemzetközi érvényesülés témakörben. A főszereplő Kádár Antal, Déváról áttelepült erdélyi szász, aki Bécsbe kerül tanulni, és egy tanítványával megy Londonba, világot látni. Mindig nagyon hitelesnek és érzékletesnek tűnnek a városok, Pest is, Bécs is, London is, na jó, Fokváros már nem, de az tényleg messze van, egyébként viszont  érezhető, hogy Körmendi tudja, mit beszél. 

Londonban pedig ez a rendes és félig elveszett Kádár Antal koncertre megy. Levélben írja meg a kulturális élményeit, a könyvtárakat, kiállításokat, és azt, hogy egy Mengelberg nevű hollandus gyönyörű Jupiter szimfóniát vezényelt, utána pedig egy zongoraművésznő, a nevét sajnos elfelejtette, csodálatos Mozart d-moll zongoraversenyt játszott. Bravó, Kádár, jó ízlésre vall, hogy Willem Mengelberg nagyszerűségét fölismerted, ha nem lett volna náci kollaboráns, talán ma többen ismernék a nevét, bár az sem biztos. Nekünk szeretnünk kell, már csak azért is, mert ő mutatta be Bartók Hegedűversenyét. És bár tudom, hogy ez csak egy regény, valamiért mégis azon kezdtem el gondolkodni, ki lehetett a zongorista. Nincs megoldás, Körmendit már nem lehet megkérdezni, de a tippem az, hogy Myra Hess. Már aktív volt, hiszen 1890-ben született, a történetben meg 1921-et írnak, Mengelberggel jó viszonyt ápoltak, Myra Hess első nemzetközi sikereit Mengelberg vezényletével érte el, amikor valaki helyett beugrott Amszterdamban, egyébként pedig kitűnő Mozart-játékosként tartották számon. Furcsa módon nem ezzel hagyta a legmélyebb nyomott maga után, hanem Bachhal, a 147. kantáta koráljának saját készítésű átiratával. Mindannyiuk tiszteletére és (remélhetőleg) mindannyiunk örömére.