Új rablói vannak a stúdióknak, bár, ami azt illeti, az új rablók is elég öreg legények. Ha ma valaki filmzenéről beszél, akkor Morricone vagy John  Williams a két legnagyobb, az előbbi 91, az utóbbi 87 éves. Lehet, hogy a filmzeneszerzésnek van valami áldásos hatása az egészségre. Habár az, akit mostanában hallgatok, nagy szorgalommal, csak 68 évet élt. Nino Rota Fellini-zenéjéből állítottak össze albumot a Scala zenekara számára, Riccardo Chailly vezényel. Kimarad néhány nagy-nagy sláger, legfeltűnőbben a Rómeó és Júlia és a Keresztapa zenéje, de a Fellini-zenék szimfonikusabbak talán, nem zenekaron is megszólaló slágerek. 

Így is zavarban vagyok a produkcióval, öt perc után újra és újra elunom az egészet, nem erre való, hogy csak üljek és szépüljön tőle a lelkem. Azt sem tudom, igazából mit is várnak el a hallgatótól, próbálja meg felidézni közben a híres jeleneteket, amely alatt ez vagy az a zene szól (meglepően rosszul megy), vagy értelmezze szimfonikus zeneként, amihez nem elég jó. Nem is kell annyira jónak lenni, nyilván fontosabb a téma a kidolgozásnál, annak kell rögzülnie, Amarcord, Dolce vita, 8 és fél. Rota persze tudja, hogyan kell ezt a témát szimfonikussá emelni-bontani, ő is Reiner Frigyes tanítvány, mint Ábrahám Pál volt, csak ő már későbbi gyerek, Amerikában járt Reinerhez. Mintha az egész lemez arról akarna szólni, hogy nem Puccini volt az utolsó olasz zeneszerző. Lehet. De ő is nehezen van el a színpad nélkül, Rota meg sehogy sem él mozgóképtelenül.