Semmi okom nem volt, hogy lemaradjak Carlo Bergonzi művészetéről, vagyis a koncertjeiről, de az ember nincs mindig észnél, nem szalad oda, ahová kellene. Az agg Bergonzit el lehetett volna érni, még a kétezres években is rendszeresen fellépett Zürichben, nem szerepben, de áriaesteken, az emberek ájuldoztak, hihetetlen, hogy túl a nyolcvanon még így tudjon énekelni. 

A kérdés az ő esetében éppen ez volt. Nyilván a hang fárad, lötyögni kezdenek a hangszálak, eleve lesz valami öreges csengése az orgánumnak, múlik az idő. Időmúlás és beszédhang szempontjából egyébként a Füst Milán lemez a kedvencem, benne van egy egész élettörténet, a költő szól, és egyre magasabb hangon szól és egyre szöszögősebben, mivel egyre kevesebb a foga. De a ma kilencvenöt éve született Bergonzinál maradva: van egy másik kérdés, amely minden nagy énekest és hangszerest érint: mikor elég érett egy szerepre, mikor jobb még halogatni, ha egyáltalán jó halogatni. Mert, persze, vannak példák, hogy egy idő előtt kiosztott és visszautasítani nem mert szerep elbánik a hanggal, akár egy életre is, de van, amikor addig húzza-halasztja a muzsikus, míg elkésik, elmúlik a megfelelő pillanat: így nem vette lemezre Isaac Stern a Bach szólószonátákat. 

Bergonzi híres esete az Otellóval volt, Verdi valószínűleg legsúlyosabb tenorszerepével. Bergonzit mindenki elsősorban Verdi-tenorként tartotta számon, de többé-kevésbé mindenki logikusnak tartotta, hogy az Otello kimarad a repertoárjából. A többé-kevésbébe csak épp ő nem számított bele, így aztán 2000 májusában, több mint tíz évvel a visszavonulása után, 75 évesen belevágott, hogy a Carnegie Hallban, koncertszerűen megmássza még ezt a csúcsot is. Eredeti magasságban, transzponálatlanul. 

Nem mászta meg. A főpróbáról csodákat mesélnek, bár nem volt nyilvános, az előadás viszont az első perctől kezdve vesztett csata volt, már az Esultate sem jött ki jól az énekes torkán. Bergonzi két felvonáson át küszködött, a második szünetben bejelentették, hogy nem megy tovább. Jamaika a jamaikaiaké, Otello az otellóké.