Mit is visz magával az ember, ha Velence környékén ázik, és zenét is akar a füleibe. Lehetne Vivaldi, lehetne a Traviata, aminek a La Fenicében volt a premierje. De elegendőek az egyszerűbb megoldások, Gioconda és Otello. Az Otello, persze, tévedés, hiába velencei a mór, csak a színdarab első felvonása játszódik Velencében, a többi Cipruson. Az első felvonást viszont Verdi nem zenésítette meg, szóval legközelebb irány Ciprus. 

Addig viszont itt ez a lemez, azon kevés CD-k közé tartozik, amit kétszer vettem meg, nem szeretetből, hanem mert valaki ellopta az első albumot, nem szép tőle, de nem is tudom, ki volt. 

Nem szeretetből, és, amennyire látom, nem csak én vagyok vele így, többé-kevésbé kudarcnak szokták ítélni a második Solti-Otellót. Ő maga biztosan annak ítélte, az volt a vágya, hogy az épp akkor megjelent kritikai kiadás alapján mindent úgy csináljon, ahogy azt Verdi megírta. Sajnálatos módon nem jó partnert választott hozzá magának: Luciano Pavarottit. Pavarotti már túl nagy ember volt, nehéz volt őt instruálni, még akkor is, ha ez az Otello-sorozat (mert koncertek felvételeiből készült el a végső változat) Solti búcsúturnéja volt a Chicago Symphonyval. Lehet erről jókat olvasni most a Gramophone oldalán, a lemez producere, Michael Haas meséli el a rémtörténeteket, hogy végül sztártenor és karmester éppen csak köszönt egymásnak, és a nyara azzal telt, hogy küldte az újabb és újabb változatokat Salzburgba és Pesaróba, amit Solti jóváhagyott, azt Pavarotti újravágatta, és ez ment, ment, amíg azt nem mondta a Decca, hogy Pavarotti hozza a több pénzt, az ő szava az utolsó. 

A hallgató ebből annyit érzékel, hogy tulajdonképpen mindenki rossz, Kiri Te Kanawa nagyon kimódoltnak és üresnek hat, Leo Nucci túlságosan is intrikus, pont a nagybetűs gonoszt nem hallani benne. Pavarotti meglepően jól bírja, ha nem túl mély a szólam, de egyébként Soltinak sincs igaza, a nagy kórusok is olyanok, mintha a zenét röntgenkészülékkel hallgatnánk, minden ott van, csak a kifejezés meg az indulat, a tűz, a hús, a vér hiányzik. 

Ezt a lemezt vettem meg kétszer. Mi lett volna, ha még tetszik is?