Távoli kedvesek

Régen tetszett ennyire egy rossz előadás, és akkor nem is tudom, hogy vajon tényleg rossz-e, ha annyira tetszett, vagy legalább annyira hatásos. Az AlkalMáté idei előadása Czukor Balázsról szól. Ha valaki nem tudná, miről beszélek, két szóban: Máté Gábor színészosztálya megállapodott abban, hogy évente feldolgozzák egymást, sorsolás útján mindig más kerül sorra a színpadon. Most már sorsolni sem kell, csak Jordán Adél maradt jövőre, és letelt a tizennégy év. Van, aki már rég nem vesz részt a közös játékban, vagy mert nem érezte már eleve jól magát a többiekkel, vagy úgy érezte, kinőtte ezt az egészet. A többieknek marad ez az évenkénti érettségi vagyis diplomai találkozó, emlékek és körülnézés, hol vagyok, ki vagyok, mire jutottam. 

Ahogy elvárható: már döcög. Megnőttek, férjhez mentek vagy elváltak, gyereket nevelnek, sztárok lettek, vagy még most is azon agyalnak, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de már nem egy osztály, csak egy csapat színész. Mondhatni, keresnek egy szerzőt, de az ők maguk, keresnek egy témát, de már nincsenek annyira közel egymáshoz, hogy könnyen tudjanak vesékbe látni, a mostani hős ráadásul dalokat ír, amelyeket elő akar adni, pedig nem biztos, hogy kellene. De hát kell, nem is kérdés, az legyen, amit ő akar, ami ő, ha már nem ismerik egymást eléggé. Attól még vannak vicces pillanatok, röhögtető paródiák, szép, szép, sőt, nagyon szép (mit óvatoskodok: megrendítő) pillanat, hogy miért színész a színész. 

Valaha azt hittem, hogy ezt a végtelenségig csinálhatják, ha lement az első kör, jöhet a következő, előttünk halnak, ha ők halnak meg előbb, évente lesz közös programunk, ismerősökké válnak, de reménytelen. Épp fordítva, egymás számára is ismeretlenek lesznek, akik valaha együtt kezdték. Az idő ellen nem tehetsz semmit. Nem őrületesen nagy tanulság, de legalább igaz.