Azt gondoltam, hogy úgy tíz éve láttam Anner Bylsmát először és, mint a héten kiderült, utoljára, de nem lehet, tíz éve már nem játszott, az utolsó koncertjét 2006-ban adta. A zeneakadémiai fellépés sem volt épp sikertörténet, legalábbis annak, aki nem tudta, mire figyeljen. Irtózatos meleg volt, Bylsma is egy bocsánatkérő mosollyal levetette a zakóját, és a széke háttámlájára tette. Szerintem az összes bélhúr önálló életet élt és hangosan tiltakozott a globális felmelegedés ellen, a csellista csuklójáról az izzadságcseppek a hangszer nyakán folytak végig, szörnyű hamisan hangzott minden.

Ha azokról van szó, akik nem tudták, mire figyeljenek, én is közéjük tartoztam, de akkor még nem ismertem Bylsma elvét: a jó csellózás nem azt jelenti, hogy mindent gyönyörűen lejátszik az ember, hanem hogy érti a zene lényegét. 

A nem értéshez még csellózni sem kell. 

Ha csalódás volt, csak azért, mert Anner Bylsma neve valahogy egybecsendült a régi zenei mozgalommal, a többi privát hősével, Harnoncourttal, Brüggennel, a Kuijken-testvérekkel. Rádiós nevek, ott mondta be a műsorvezető, Bylsmáról tényleg azt sem tudtam, hogy férfi-e vagy nő, pedig amúgy korán kopaszodó, mint annyian a csellisták közül, ki tudja, miért. Hőskor volt, hősökkel, és a hősök elesnek, szerencsére ő már a hőskor után. Már ha ez szerencse.