Rolf Liebermann könyvében olvastam, hogy mennyire csodálja Kiri Te Kanawát, amikor még fél órával a függöny legördülte (gondolom, inkább összehúzása) után is látja, hogy a Don Giovannit követően az énekesnő reszket a felindultságtól. Tényleg? Kiri? Aki mégis arról híres, hogy van benne valami hidegség, távolságtartás, hűs elegancia, rezerváltság? Ennyit változott volna? Mert nekünk élőben csak ez jutott, a pálya végi Kiri. Meg előtte a Don Giovanni-film, ott tényleg szuper, bár az én figyelmemet mindig elvitte a Donna Elvira-ária alatt, hogy a fátylát össze-vissza cibálja a szél, amíg meg nem unja, és nem ránt egyet rajta. 

Néhány napja, a Pavarotti főszerepelte lemez  miatt észrevettem, hogy a Metropolitan felvételei között is van egy Otello Kiri Te Kanawával. A dátum meglepően korai, 1974 február, azt hittem, hogy az énekesnő akkor csak Mozartokat énekelt, de nem, ez tényleg Desdemona, Kiri debütálása a színházban, gyors beugrás az óriási hangú Jon Vickers mellé, és még rádióközvetítés, most mutasd meg. De meg is mutatja, finom és sérülékeny, és még Vickerst is kimozdítja ebből a de nagy hőstenor vagyok szerepből. Minden esetlegessége ellenére is gyönyörű felvétel, és igazolja Liebermannt is: tényleg óriási lelke van ennek az akkor harminc éves énekesnőnek. 

Elrejtette az idők során, és nem tudom, hogy ez a profizmus vagy ez a fásulás. Vagy egyszerűen életben kell maradni akkor is, ha háromnaponta megölik az embert.