Valamelyik este Bach E-dúr partitájának Preludiumát játszotta Illényi Katica a tévében, Sárik Péter átiratában és kíséretével, ami önmagában tényleg csodálatos ötlet. Kicsit csikorgott ugyan hegedű, de akkor is, a Katica-közönség legalább hírt kap arról, hogy ilyen zenék is léteznek, és talán nincsenek is olyan végtelen távolságra attól, hogy Életünk csupán egy dallam, mint azt esetleg hinné az orrát magasabban hordó hallgató.
A baj csak az, de ez csak személyes baj, hogy az éneklő, szteppelő, hegedülő Illényi Katicáról nekem mindig Kurt Vonnegut jut az eszembe. Pontosabban az ő egyik történetbe ágyazott története, egy regényben elmesélt sci-fi novella, hogy az arasznyi, soklábú vécépumpára emlékeztető földönkívüliek tájékozódnak az emberiség főbb bajairól, és elküldenek egy követet, hogy segítsen az embereken. Az egyetlen probléma, hogy ezek a földönkívüliek fingás és sztepptánc útján kommunikálnak egymással. A követ leszáll egy amerikai család kertjében, behatol a házba, fölmegy a konyhaasztalra, és ott azonnal teljesíteni kezdi a küldetését. Elmondja, mi a rák gyógyszere, hogyan lehet bolygóközi utazásokat végrehajtani, hogyan lehet energiát tárolni veszteség nélkül, mit kell tenni a túlnépesedés ellen. Mindezt persze a maga nyelvén mondja. Az amerikai családapa egy darabig elnézegeti a konyhaasztalán sztepptáncoló és fingó kis zöld lényt, aztán kimegy a kamrába, behozza a seprűt, és határozott mozdulatokkal agyonveri vele a fontos információk hozóját.
Így megy ez.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.