Egy barátom épp Krakkóba utazott, és épp aznap este Cseh Tamás tiszteletére leadták a Cseh Tamás filmet. Gondolom, hogy el ne felejtsük, bár engem ez a veszély nem fenyeget, de azért legyen följegyezve: ma tíz éve halt meg. 

El nem felejtem, mert ha egy barátom épp Krakkóba utazik, akkor ez a dal elkezd szólni a fejben, és minden, amit ez a dal jelent. A régi Krakkót, ahová jártak a régi diákok, mert jazz és mert ott át lehetett élni valami másféle világot, nem a lengyelt, hanem valami mini-nemzetköziséget. Talán erre utal a dalszövegben is a habzó cseh sör, az NDK fülbevaló, a Plovdiv cigaretta, az osztrák öngyújtó. Én erről persze már mind lemaradtam, nekem nem is volt piros útlevelem, ami a szocialista országokba volt érvényes, mert nem mentem szocialista országba. Pedig nyilván az is élmény, ha az ember bénább helyekre megy, mint ahol lakik, és arra jön haza, hogy de jó is itthon, nem arra, hogy mindjárt sírva fakadok. Mindegy. Mire Krakkóba mentem, már megvolt a rendszerváltás, az én Krakkóm föl van újítva, a Wawel nem csak a vár, hanem a csoki is, a boltok ragyognak, Veit Stossnak mondom az oltárfaragót, és nem Wit Stwosznak, és a Chlopskie Jadlóban eszem a zsíros kenyeret. De azt is tudom, hogy nem ez az igazi Krakkó, hanem az, amiről Cseh Tamás énekel. A mások Krakkója érvényesebb vagy igazibb, mint a sajátom - talán ezt nevezik művészetnek.