Nem mondom, hogy sokat agyalnék ezen, csak látom meg el is fogadom, hogy halványodik bennünk, bennem Kocsis Zoltán emléke, ez a rendje, novemberben lesz három éve, hogy meghalt. De mielőtt teljes lenne a nagy beletörődés...
A tavalyi bayreuth-i Lohengrint néztem, legyek és molylepkék játsszák, Thielemann vezényli. A megfelelő helyen és pillanatban megszólal Elsa nászmenete, és - nem olyan. Az oboista is egy kicsit ideges, talán megrémült a nagy pillanattól, hogy most ország-világ előtt, bemutatón, tévéközvetítésben, mindenesetre kapkod, pont az nincs benne, ahogy az ember megszokta, mert meg tudta szokni, ahogy Kocsis játszotta a Liszt-átiratot. Az a méltóság, az a nagy nyugalom, tisztaság, az az emelkedettség. Évekkel a halála előtt, az aortarepedésekor azt mondta Kocsis Zoltán, hogy úgy érzi, meg is halhatott volna, mert teljes életművet hagyott maga után. Amit már akkor sem értettem, mármint nem értettem egyet vele, mert tudtam volna mondani ötszáz olyan darabot, amit hallani akartam volna vele. Mondjuk száznégy Haydn-szimfóniát, csak kezdetnek. Aztán egy teljes Lohengrint. De legalább egy Elsa nászmenetét, zenekarral.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.