Tegnap, amikor Kocsis Elsáját kerestem (Wagner: Lohengrin) a gép Carlos Kleibert dobta föl, amit nem is tudom, mire véljek. Tud valamit, vagy tud valamit rólam, vagy egyszerűen zenei dolgokban tájékozott maga az internet. Tény, hogy a két K betűs ember ismerte egymást, bár, ha jól tudom, soha nem zenéltek együtt. Pedig egy közös Emperor-zongoraverseny talán megrengette volna a zenei világot. 

De tényleg ismerték egymást. Kocsis mesélte, hogy amikor Milanóban járt, bement az Otello szünetében Kleiber öltözőjébe. Na, hogy tetszik, kérdezte a karmester. Először is: a tenor fél hanggal lejjebb énekel. Abban a pillanatban belépett a tenor, a hangra és formára egyaránt jelentékeny Jon Vickers. Na tessék, Mr. Kocsis is megmondta, hogy alacsonyan intonál, fordult hozzá Kleiber. Nem voltak kellemesek a pillantások, amelyeket Mr. Kocsis kapott Mr. Vickerstől. 

Még mindig elég hihetetlen, hogy a történet mindhárom szereplője halott. 

De a tegnapi ajánlatokra visszatérve: Mennydörgés és villámlás polka, Japánban, a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával. Carlos Kleiber úgy vezényel, ahogy a muzikális gyerekek szokták, mintha ez valami koreográfia volna, nem meló, ütemezés, parancsolat, csak ívek húzogatása, táncika és zenemagyarázat. Gyönyörűség, és semmi más. És hogy szól az egész? 

Hihetetlen, hogy ilyen valaha volt.