Nem mentegetem, még magamban sem, mert hogy jövök én ahhoz. Meg azért sem mentegetem, mert ő sem mentegeti magát, nem mondja, hogy hazugság, és beperel mindenkit, aki ilyeneket állít, nem jön szánalmas magyarázatokkal, és amit mond, az igaznak látszik: mások voltak talán a határok a nyolcvanas évek végén. Elfacsarodik a szívem, hogy egy ekkora pályát mégis így kell befejeznie, meg rosszul esik elképzelni őt, ahogy csókos huszárként taperolja a kolléganőket… Legfeljebb azt lehet mondani, amit Carlos Kleiberre mondtak, hogy olyan nincs, nem is lehet elvárni, hogy este fél nyolctól tízig legyen valaki hódító és győztes és elragadó, aztán tízkor mindezt kapcsolja le magában, és feleljen meg a polgári erkölcsöknek.

Még ezt sem mondom, magamnak sem. Csak azt, hogy ő a Plácido Domingo.  Akkor is, ha a philadelphiaiak már vissza is mondták, ha Los Angelesben független bizottság vizsgálja a történteket, ha a Metropolitan egyelőre vár, várja a Los Angeles-i eredményeket, és majd dönt, hogy lesz-e Macbeth, vagyis, hogy vele lesz-e a Macbeth vagy mással. Nyilvánvaló: Domingo ma már nem nélkülözhetetlen a világban. Ő az az Akela, aki már nem éri utol a szarvast. Meg lesz cincálva. Talán nem csak meg, hanem szét is.  De hát nem dobhatjuk a szemétre, mert akkor saját magunkat kellene mellédobnunk.