Biztosan óriási irodalma van ennek, de a magam részéről soha nem értettem, hogy a káromkodás miért okoz könnyebbséget az embernek. Mi történik, amikor valaki Isten nevét hiába veszi, ráadásul trágár környezetben. Mitől jó?

Nem megoldhatatlan rejtély.

Mondok egy tegnapi példát. Törött lábú, közeli rokont kellett kórházba vinni. A betegszállítót már nem lehetett megrendelni, maradt a taxi, azt viszont jó előre fölhívtam, most van három óra, negyed hatra ide tudnának jönni. Persze. Jó, de biztos? Beteggel vagyok, nem tudunk akármennyit várakozni a sarkon. De hát biztos.   

Annyira biztos, hogy tíz perccel a taxi érkezése előtt megszólal a telefon: nem találnak autót. Addigra már, persze, úton vagyunk, a törött lábú részidőket nem könnyű kiszámítani, szóval minden úgy történik, ahogy nem kellene, járókeret fölé hajló közeli rokon, többé-kevésbé az összeroskadás szélén, a taxivállalat munkatársa, épp a belső szabályzatot ismerteti, hogy attól még, hogy én háromkor beszéltem vele, szó sincs arról, hogy neki két órája van autót találni, ő csak ötkor kezdheti el az autót keresni. A legrémesebb. Az ember kiszolgáltatottnak érzi magát, nyilván mert az is, egy arctalan, bár nem hangtalan, de segítségre képtelen másikkal beszél, aki a szabályzatra hivatkozik, semmiféle megoldás nem dereng a közelben. Nem marad más lehetőség, mint a legostobább: a tápláléklánc legrosszabb végén lévő szidalmazása, átkozódás, fájdalmas és lassú halál kívánása. Ők, mi mást tehetnének, leteszik.

És akkor leesik, hogy ez körülbelül mégis ugyanaz, mint a káromkodás. A világ megborulása, amelyben a nehezen látható arcú lény fölmondja, vagy mintha fölmondaná a szövetséget, az ember ott marad. Nem egyedül, ez a lényeg, hogy van kit káromolni, a káromkodás a hit dühöngő megerősítése. Tudom, hogy hallasz, tudom, hogy vagy. A káromkodó éppen úgy hisz Istenben, ahogy én hiszek a City Taxi létezésében. Csak épp nem megy vele semmire.