Biztosan készül már valahol egy vagy több könyv a komolyzenei szexuális visszaélésekről, Mozarttól napjainkig, de amíg ez nem jelenik meg, addig van egy látszólag egyszerű kérdés: miért nem érdeklődnek az érintetteknél. Itt a Domingo-ügy, vannak csinos magyar énekesnők, akik kapcsolatba kerültek a tenorral, miért nem kérdezik meg Miklósa Erikát vagy Keszei Borit, hogy mi volt? Amennyire tudom, nem volt semmi, de ez is információ ilyen helyzetben.

Aztán leesik, hogy őszinte és meggyőző válaszokat nem nagyon lehet kapni. Ha sikeres pályáról van szó, azért, ha sikertelenről, akkor meg azért. Közben, persze, érdemes elmozogni a világsztároktól, le a föld felé, a próbatermekig. Vajon fogdossa-e a csinosabb lányokat a rendezőasszisztens, mikor épp beállít egy jelenetet? Vajon elvárható-e hogy panaszra megy ezzel egy nagy operaház igazgatójához a pályakezdő, vagy dupla melltartót vesz föl, és elviseli? És ha, tegyük föl, lefekszik valaki egy menő karmesterrel, az mire elég? Attól még el kell énekelni a következő évadban a Toscát, és a közönség minden tagjával nem lehet lefeküdni, hogy nekik is tetsszen. Mintha az operai szakmai szex csak olyan volna, mint a doppingszer, önmagában nem működik.  Lance Armstrong lenyelte a tablettákat, és cserébe még többet edzhetett, hegyre föl, hegyről le, és csak utána jött a Tour de France befutója.

És arról még nem is beszéltünk, hogy mi van akkor, ha valaki tényleg beleszeret a karmesterbe.