Utolsóból első

Azt azért nem gondoltam volna, hogy ősz fejjel is James Fenimore Cooper regényét fogom olvasni, és még csak nem is valami ritka kincset, hanem Az utolsó mohikánt, végre teljes valójában, mindenféle, nem túl súlyos világnézeti elmélkedéseivel, amiket a korábbi, ifjúsági változatban erősen megrövidítettek. Már csak azért sem, mert egy családi történet szerint édesapám közértes munkássága alatt kapcsolatba került a szovjet hadsereg egyik élelmezésért felelős tisztjével, és gyakran emlegette az oroszok primitívségére utalva, hogy a tiszt szidalmazta az amerikai imperialistákat, hogyan bánnak el az őslakosokkal. Minderre a példát az orosz egy éppen akkor olvasott könyvéből hozta, a Poszlednyij iz mohikanov címűből.

Nyilván nincs értelme a családi legendákat megkérdőjelezni, de Az utolsó mohikánban nincsenek is igazi imperialisták, a szó szoros értelmében nem is irtják az indiánokat, az angolok és a franciák háborúznak, és közéjük kerülnek a delavárok és az irokézek.

Kétségtelen, hogy a Cooper-könyvek, már amelyik még aktív, a túlélésnek azt a módját választotta, hogy az olvasói korlétrán finoman aláereszkedett, ifjúsági könyv lett belőle. Nem annak indult. Schubert a halálos ágyán levélben kér a barátaitól újabb Cooper regényeket, mert Az utolsó mohikánt már kiolvasta. (Egyébként a barátok dolga sem könnyű, a Bőrharisnya történetekből még csak három van kész 1828-ban, a Vadölő és a Nyomkereső még sehol.) A magam részéről nem nagyon kételkedem Schubert irodalmi ízlésében, ahhoz túl jó verseket zenésített meg, (persze, hogy rosszakat is, de azok dalszövegnek így is beváltak), ám ha ő esetleg nem elég meggyőző, akkor ott van Victor Hugo, aki szerint Cooper a legjobb író Franciaországon kívül (és vajon ki a legjobb Franciaországon belül?), D.H Lawrence szerint pedig a Vadölő egy gyöngyszem. Mark Twain röhögött rajtuk, mármint a Cooper-könyveken, de neki szabad, Tom Sawyer tényleg örök barátunk, és így is erős a gyanúm, hogy nem hülyeség újraolvasni Unkasz, vagyis most Uncas kalandjait. Legalább látjuk, kik nem lettünk, pedig szerettünk volna lenni.