Színpadi csók

Van ilyen is, ez a szerencsés tehetetlenkedés. Azt susogja füledbe az angyal, hogy menj már haza, mit vársz még ettől az előadástól, menthetetlen. Játék a kastélyban, a Városmajorban, és elég, ha annyit mondok, hogy Görög László játssza Turait? Hát abból mi jó sülhet ki? Alkati össze nem illőség, van ez a Poszeidón-fejű, kigömbölyödött színész, és úgy tesz, mintha egy bölcs és ravasz polgári drámaíró volna. Ekkora színművészet a világon nincs, Kabos Gyula sem alakított egzotikus hódítót. Görög László is küszködik, olyan ruhái vannak, amelyben a szerzőtárs Gállal úgy néznek ki, mint két elzüllött szociáldemokrata, azért próbálja, de nem megy. Ráadásul az előadás eredetileg rendes színházban zajlott, most viszont, ebben a fél-szabadtérben mindenki mikroportot kapott, ettől viszont a nyögdécselő, dudorászó, gondokkal terhelt színdarabíró leginkább olyan, mint Mazsola, amikor nem hagyják turkálni.

Tűnés haza.

A jó ég tudja, miért nem sikerül elindulni. Még hátra a harmadik felvonás, mindjárt mondja Almádi, a kiöregedő hősszínész a neki írt darabban a bonyolult és hosszú, francia büntetésneveket. Annyira tudja mindenki, mi fog történni, hogy már a legelső név elhangzása előtt nevet a nézőtér, ezért jöttünk, meghallgatni a régi viccet, nevetni, szórakozni.

És beindul az előadás. Voltaképpen a Játék a kastélyban tényleg olyan népszerű és ismert, hogy nyugodtan lehetne csak egy felvonást játszani belőle, de értem, hogy ez mégis szokatlan volna, ha hasznos is. Mert mintha rendezőnek és dramaturgnak (a Mohácsi-testvérek) csak erről volna eredeti elképzelése. De erről van. Egyrészt azért, mert Turai elmerengéséből és az ifjú tehetség zeneszerzőhöz való viszonya bizonytalanságából azt lehet érezni, hogy igazából apáról és fiáról van szó, másrészt az apa és fia majdnem vérfertőző kapcsolatban is vannak, hiszen a színésznő úgy ül Turai ölébe, hogy azt kell neki mondani: ezt nem. Legalábbis most nem. Vagyis valaha igen, és az egész történet így már arról szól, hogy Turai maga a vén hősszerelmes. Almádyt alázza a neki írt szöveggel, de ilyenek ezek a színműírók, amit átélnek, azt a színésszel is átéltetik.

Közben, nem mellékesen azért arra is rájön az ember, hogy nagy dolog megmenteni egy kapcsolatot, szerelmet, házasságot egy színdarabbal, de sok értelme nincsen. Ezek nem illenek össze, a zeneszerző mást vesz feleségül, mint akinek képzeli a színésznőt, és egyszer rá fog erre jönni. És voltaképpen ők illenek össze, a vén Almády és az ifjú Annie, ők azok, akik így élik az életüket, egyszerre felszínesen és mélyen, színészmódra, felgyúlva, kihunyva, nagyobb sebességgel, máshogy, mint a normális emberek. Nézni kell őket, nem megérinteni.