Mi lesz, Davis?

Van ez az Annie Leibovitz kép Miles Davisről – illetve több is van, de ez nálunk is ki volt állítva, amikor Leibovitz erre járt, és lehetett tőle kérdezni. Hogy miért így, miért ezek a fekete-fehér (barna-fehér) szélsőségek, ráadásul színes filmen, mire Leibovitz azt mondta, hogy Miles Davis valahogy sötét ember volt, úgy értve, hogy a személyiségében volt valami sötét vonás, azt kereste.  

Valahogy ezt akkor nagyon könnyű volt nekem elfogadni, mert soha nem volt nyitott könyv számomra Miles Davis művészete, hallgattam, hallgattam, és pont az nem tetszett, ami mindenkinek, ez a fojtott trombitahang, tompa sajgás, így aztán belekapaszkodtam mindenbe, ami engem igazol. Hát persze, hogy nem szeretem, mert annyira-annyira mégsem jó, nem igazi virtuóz, meg szélkakas, azt nézi, hogy mi megy a világban, és nem azt, hogy mit akar játszani. Alkalmazkodik, de persze mégsem, de akkor is: lép egyet a zenei divat felé, amikor elektromos hangszerekre vált, aztán jött ez a doo-bop sound, hát én ezt végképp nem bírom. Nyilván mert van a személyiségében valami sötétség. A keservvel dolgozik, ha kiszáll a Ferrariból.

Tudom, hogy nincs és nem is volt igazam, de most már jobban tudom, hogy megnéztem a Miles Davis filmet. Két óra, és tényleg két röpke óra, amennyi belefér egy életből a moziba. Mondanám, hogy utána az ember jobban érti az egész jelenséget, talán tényleg, de annyi tanulság mindenképpen és mindenkinek kínálkozik, hogy ha szép valaki, szexi, stílusos és kellemetlen, akkor rövidebb út vezet a sztársághoz.