Miles Davistől Szent Kristófig

Voltaképpen az arrogancia, vagy a gőg és kevélység mindig meglepi az embert. Van egy fazon, aki gyorsabban fut, nagyobbat ugrik, szebben énekel, mint a többiek. Rendben van, sőt, csodálatos. De miért kell ennek az fazonnak olyan szörnyű kellemetlenné is válnia a többiek számára?

Ez még a Miles Davis-film hozadéka, abban derül ki, hogy Archie Shepp Davis-élménye az, hogy odamegy hozzá, bemutatkozik, mondja, hogy szeretne együtt játszani vele és a zenekarral, mire Davis egyből elküldi a búsba. Nem személyre szólóan, nem tudja, kivel beszél, csak azért teszi, hogy neki rossz legyen. Ezt nem lehet kimagyarázni, hogy szegény Miles, sokat szenvedett a fehérek Amerikájától, hiszen Shepp sem fehér. Így talán nem is az az érdekes, hogy Davis ezt vajon miért csinálta, hanem hogy a többiek miért tűrték. Már azok, akik tűrték. Megérte? Elküld anyádba, de utána úgy zenél, úgy zenéltek együtt, mint az álom?

Az a gyanúm, hogy inkább arról van szó, mindannyiunkban van valami alávetettségi vágy. Dienen, dienen, mondja Kundry, ahogy fölébred félhalálából a Parsifalban. Szolgálni, szolgálni. Vagy a Szent Kristóf-legenda jut az eszembe, amelyben az óriás keresi, hogy kinek lehetne a szolgája. Először elmegy a császárhoz, nála nagyobb földi hatalom nincs, de látja, hogy a császár fél az ördögtől. Akkor elmegy az ördöghöz, de látja, hogy az meg a kereszttől fél. Elakadván a keresésben, elkezdett embereket vinni át a nagy folyón, aztán, egy éjjel jön egy gyerek. Hát jó, éjszaka van, de belefér, nem nagy teher, elindulnak, de a gyerek egyre nehezebb lesz, majd belefulladnak a vízbe. Végül mégis partot érnek, és akkor mondja neki a kisfiú, hogy ne csodálkozz, amit vittél, az több volt, mint az egész világ.

Éppenséggel lehet, hogy van, volt, akinek Miles Davis volt több, mint az egész világ.