Peter Mayle, a provence-i történeteiről és élménybeszámolóiról ismert angol írja, hogy a legtöbb újságíró mind ugyanazt kérdezte tőle, de egyszer jött valaki, és olyan érdekes, furcsa kérdéseket tett föl, családról, testvérekről, motivációkról. A végén nem bírta tovább, és megkérdezte tőle: miért ezek a kérdések? Jaj, nem mondtam? Ez a nekrológjához lesz.
Tényleg így van, a nagyobb lapok előre elkészítik a vénülő vagy rossz állapotú hírességek gyászcikkeit, hogy amikor bekövetkezik az elkerülhetetlen, csak meg kelljen keresni a megfelelő fájlt, nem szabad lemaradni a hírversenyben. A New York Times 2016-ban már meginterjúvolta a musicalszerző Stephen Sondheimet, hogy ha majd Harold Prince, a rendező, Sondheim jó barátja elhalálozik, legyen hová nyúlni, és tessék, igazuk volt, Prince idén tényleg meghalt.
Tőlem egyszer kértek hasonlót, 2007 nyarán, amikor Pavarottiról már tudni lehetett, hogy nagyon legyengült, kerekesszékben tologatják, én meg indultam nyári üdülésre, hogy mielőtt elmegyek, írjam meg a rossz hírt. Mondtam, hogy ne haragudjanak, élő emberről nem írok nekrológot, közben bármi megtörténhet, föltalálhatják a rák gyógyszerét. Nem találták föl, de Pavarotti megvárta a szeptembert, holnap lesz tizenkét éve, hogy mégis írni kellett róla.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.