Csak hogy szépet álmodjak, éjszaka még elkezdtem hallgatni az Ernanit, egy 1965-ös előadást New Yorkból, ami, előre megjósolhatóan, rossz ötlet volt. Leontyne Price, Franco Corelli, Mario Sereni, belesüvöltenek az ember fülébe, kifújják az álmot a szeméből, és még örülni is kell neki. Tényleg: Corelli, megfújja, tartja, tartja, a közönség is elveszti minden önkontrollját, mintha a tenor körüli kórussal szemben egy alternatív kart alakítanának, amely egyre csak azt zengi, hogy bravó, bravó. De ha már a karról van szó: a darab úgy kezdődik, hogy Ernani és emberei meg akarják szöktetni Elvirát. A szokásos hangfestés folyik, műkacajok és színpadi társalgás, és valaki a basszus kettőből, aki sajnos a mikrofonhoz közel állt meg, kétszer is nagy ügyesen belenyögi az éterbe, hogy olé. Iszonyat vicces, mert nincs benne semmi lendület vagy hangulat, csak úgy jobb nem jutott az eszébe. Nyilván azt érzi, hogy aki még ennél is spanyolabb, az már csal. De valahogy rögtön eszébe jutnak erről az embernek a hazai kórusok és statiszták csillagai, Manyi az Erkelből, Lici az Operából, őrült módon gesztikuláló társaik, ezek a csodálatos, túljátszásra mindig hajlandó hősök, akik egy-egy gesztusba bele tudták sűríteni a színpad mákonyát, hogy esténként van öt másodpercem, amikor igazán élek, engem néznek és engem irigyelnek.
Valamit tudnak. Mernek, tesznek.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.