Verdi-kiállítás van a New York-i Morgan könyvtárban, ami számomra mindig csodálatos, már hogy a zenét is ki lehet állítani, valahogy lehet belőle, ha nem is megmozduló építészetet, de valami állóképet, nézhetőt szerkeszteni. Kifejezetten a két utolsó opera a kiállítás tárgya, hogyan környékezte meg a visszavonult komponistát a kiadó Ricordi, hogyan hozta össze Boitóval, megmutatják a premieren Ricordi kezében lévő librettót, amire ceruzával ráírta a meghajlások sorrendjét és számát.

Nem lehetünk eléggé hálásak neki. Verdi szíve szerint befejezte volna a színházasdit az Aida után, pedig nem volt annyira öreg, csak közelített a hatvan felé, aztán megírta a Requiemet, amit alighanem az utolsó művének szánt, de a végén mégis jött egy Otello és egy Falstaff. Rögös úton, mert Verdinek például a fülébe jutott, hogy Boito egy estélyen azt mondta, semmi kedve nem volt megírni az Otello szövegkönyvét, de olyan jól sikerült, hogy szíve szerint most már ő maga is megzenésítené. Mire Verdi azt mondta, hogy akkor parancsolj, ne fogd vissza magad.

Persze élvezném, ha kiderülne, hogy tényleg meg is tette Boito, amivel fenyegetőzött. Egész pontosan arra gondolok, hogy a Falstaffnak van azért egy elég jellemző vígoperai stílusa, ez a pizzica-stuzzica, rövid hangok, csicseri-csicsera, nagy kalamajka. Olyan zene, amilyet Verdi korábban soha nem írt. Illetve egyszer igen, de már az Otellóban, amikor Jago machinál a kendővel, de az olyan is, mint valami előleg a Falstaffból. Persze azt is meg lehet hallani benne, hogy ez a hang már dolgozott Verdiben, hogy nem tudhatta, de már az Otello alatt is a Falstaffon dolgozott, benne volt még egy opera. De az is lehet a magyarázat, hogy ezek a csicserik már Boito ötletei, titkos és csendes társként beledolgozott a partitúrába is.

Az egyetlen probléma, hogy ilyen részek Boito saját operáiban (amennyire ismerem őket) nincsenek, ez tényleg az öreg Verdi stílusa, ma sem sikerült újraírni a zenetörténelmet.