Nem tudom, miért tesz annyira ingerültté John Williams zenéje. Ő a nagy filmzene-komponista, a Spielberg-mozik állandó közreműködője, rengeteg fanfár, népszerű téma kiötlője. Csillagok háborúja, Indiana Jones, Schindler listája, hogy csak azokat mondjam, amit mindenki látott, és amit bárki föl tud idézni. Nagyon jó motívumok és profi kidolgozás, ha kell válasz arra, hogy lehet-e a 20. vagy a 21. században érvényes szimfonikus zenét írni, amit a közönség is szeret…

Talán ez a baj, hogy nem érvényes. Majdnem érvényes, de amikor látvány nélkül próbálja az ember hallgatni, akkor rájön, hogy folyton azzal vacakol, mi van most épp a nem létező képen. Vagy a kidolgozás olyan, hogy megreked félúton, hiszen nincs többre szükség, mint a megjegyezhető téma, és a szimfonikus ágy és takaró. Hallgatom Anne-Sophie Mutterrel a John Williams-albumot, és tényleg, benne van mindaz, ami jó. Egyrészt Mutter kérlelhetetlensége, hogy a hangszer olyan, mintha szeget szeggel, fémet fémmel nyüstölnének, van benne valami kíméletlenség. Még a legdúsabb vibrato, a Schindler listájának leglágyabb témája, legfájdalmasabb zenéje is azt mondja, hogy vigaszt itt ne remélj, de még ez a keménység is elunalmasodik. A langy őszben is arra kell tőle gondolni, hogy jön már, jön már a tél, és szépen megfagyogatnak tőle az erdei kisállatok. Oké, tudjuk. Következő?