Aki a nevét a vízre írta

Vezényel, rendez, előjátszik, ha lehet, mozgatja is a száját a hangra, van erre magyar szó, vagy csak ez a playbeckel marad? Herbert von Karajan aktívkodik a Berlini filharmonikusok honlapján. Megnézhető két rendezése, az Otello és a Rajna kincse, és dokumentumfilmeken emlékeznek vissza rá, többnyire a legnagyobb elismeréssel. Azt mondják, a megfilmesített koncert műfaját ő találta ki, nem kell, hogy legyen akció, az is fantasztikus, hogy ő ott áll, mozgatja a kezét, szól a zene, megcsillannak a harsonák a fényben. Ezt mára teljesen kiszorította a közvetítés, de jobb is így: ha van tényleg elviselhetetlen Karajanban, akkor ez a karmester-színészkedés, színlelt zenélés.

Önimádat, de furcsa módon ez az önimádat sokat követel, napi beosztást, rendszeres karbantartó sétát, mérsékelt étkezést, munkát. Mert Karajan, épp úgy, mint valami remete, az egész életet alárendelte a halhatatlanság eszméjének, kell, hogy maradjon utána hang és látvány, így értelmezte ő Beethovent, így Wagnert, így Richard Strausst. Ma egyre gyakoribb reakció, hogy és akkor mi van. Minket az érdekel, hogy a mai karmesterek hogy értelmezik Beethovent – ha egyáltalán. Ha egyáltalán értelmezik, ha egyáltalán érdekel. Igaz, Karajan utcatáblát kapott a bécsi Opera mellett, de azt talán akkor is megkapja, ha nem töri magát az utókorért.

A halhatatlanságot nem lehet akarni. Igaz, nem lehet nem akarni sem. Keats római sírján nincs név, csak hogy itt nyugszik az, akinek a nevét a vízre írták.