Azt biztosan nehéz volna állítani, hogy óriási közönségigény szülte volna Fischer Iván Monteverdi-kiegészítését, az Orfeo eredeti vagy soha nem létezett változatának megálmodását, megalkotását, előadását. A történet bonyodalmasabb, furcsább és színpadi pillanatokban szegényebb. Amit mindenki egy Orfeusz-cselekmény központi pillanatának tartana, hogy Orfeusz énekével meglágyítja az alvilág urának szívét, az itt pont kimarad, Plutót Proserpina beszéli (jó, énekli) rá, hogy hadd térjenek vissza a földre a szerelmesek. Utána viszont jó kis őrjöngés veszi kezdetét, szatírjáték, aranyozott Dionüszosz hol Afroditévé válik, hol aranypéniszű kecskévé, a bakkhánsnők pedig széttépik Orfeuszt. Nem a szemünk láttára. Tényleg, így elmondva még kevésbé érzem a közönség évszázados értetlenkedését, miért nem így történt eddig, ha véletlenül eljátszották az operát. Amit érzek, az inkább Fischer Iván igénye, szeretné ezt a mahleri hasonlóságot és meghasonlottságot önmaga is produkálni, hogy komponálnom kell, de nincs rá elég időm, mert túl nagy karmester vagyok.

Ezt a gyanakvó hallgató mondja. Az elismerő inkább azt, hogy mi ezzel a baj? Mi azzal a baj, ha valaki úgy komponál, hogy biztosra megy: elő fogják adni a munkáját. Van hozzá zenekara, ott van hozzá önmaga, a kapcsolatai és az eredményei, egy egész életmű hitelesíti a munkáit, nem vadul nyúlt bele Monteverdibe, mondhatni: észre sem lehet venni, mi az, ami fölhasznált anyag, és mi az, ami eredeti Fischer.  

Másfelől vagy harmadfelől nézve meg ott állunk a 21. század kezdetén, mint Steve Jobs örökösei, tudjuk, hogy nem az számít, az emberek mit akarnak, hanem hogy mit akarunk tőlük. Föl kell támasztani az igényt, aztán kielégíteni.Aki eddig esetleg egyetlen Orfeóról sem tudott, annak most hirtelen kettő lesz belőle, majd eldönti, melyiket szereti jobban. Vagy el sem dönti, ez az előadás és az emléke fedezi az igényeit.

Elég jó ahhoz az előadás, hogy így legyen. Nem valami megdöbbentően ötletes rendezés, az elején a vicenzai Teatro Olimpico belsejét vetítik a függönyre (erre Vicenzában nyilván nem lesz szükség), és előtte szép, kopár térben zajlanak az esküvői előkészületek. Aztán gyász, feketeség, az ember azt érzi, hogy ha még egyszer fordul egyet Charon ladikja, felülteti rá a rendezőt is, de aztán mégis az annyi baj legyen győz. Nyilván azért nevezték el az alkalmi társulatot Fischer Ivánról, hogy amit csak lehet, ő cselekedjen meg benne, írjon, rendezzen, vezényeljen, nyomja a billentyűket, de ez tényleg nem garancia a színpad és a zene egységére. Szerencsére. Sokat dolgozott azon, hogy ez így elhangozzék, és nem akarok hálátlan lenni.