A feketehegyi Milos

Közeledik a Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál, a három novemberi napba három nagymenő pengető fér bele, ami csodálatosan elég. Nem tudom, hogy Manuel Barrueco hány embernek ismerős név, mert hát éppen erről akarok beszélni. Végignéztem most már kétszer vagy háromszor, hogyan próbál a klasszikus zene, illetve a lemezgyártók egyre szűkebb köre sztárt faragni a gitárosokból. Tökéletesen logikus dolog, ha arra gondolunk, mekkora sztárhangszerré vált a gitár a 20. század második felében, és milyen elképesztően jól is lehet gitározni… - de mit? Mintha a sztárfaragás is mindig itt bicsaklana meg, megcsinálják az első lemezt, aztán jön hamarosan az Aranjuez concerto, utána meg a fejvakarás. Mi legyen a következő? Mondjuk Beatles-dalok virtuóz módon, egy szál gitáron, vagy valami zenei szőnyeggel, de a végén mindig az derül ki, hogy ezek eredetiben jobbak, hiába összehasonlíthatatlanul bonyolultabbak az új változatban. Mintha az derülne ki, hogy csengőhangként az Örömóda mégis jobban funkcionál, mint negyedik tételként.

Most épp Milos Karadagliccsal tartunk itt. Villogó szemű montenegrói, a vezetékneve is ezt jelenti törökül (többé-kevésbé), a története is szép, ahogy megtalálta az utat az otthoni barkácsmagnózástól Londonig, meg a Deutsche Grammophonig. Vagy most épp a Deccáig. Mediterrán album, latin album, Aranjuez, Beatles. A legutóbbi lemezre csalinak rátették A csend hangját és az Over The Rainbow-t, és Milos (az utónevet egyszerűbb elhagyni, el is szokták) most is iszonyat jól gitározik, a kézsérüléséből fölépülve. Csak a nagy mű, az emblematikus gitárdarab nincs sehol. Nincs megírva. Ha zeneszerző volnék, ezen agyalnék.