Összefutottam az utcán Wasserkopffal. A szokott formáját hozta, ábrándosan ostoba arccal bámészkodott, de megörülni látszott nekem. Szervuszoltunk, érdeklődtünk egymás hogyléte felől, aztán egyszerre lehalkította a hangját, és úgy mondta: újra megpróbálom.
- Mit?
- Visszakérem az iskolapénzt.
- Másodszor is odaadják?
- Ezek? Nem hiszem. De nem is tőlük kérem vissza.
- Máshol is jártál iskolába?
- Tulajdonképpen igen. Az olaszokhoz.
Tudtam róla, hogy olaszmániás, de ez meglepett.
- Ne beszélj őrültségeket.
- Nézd, negyven éve járok több-kevesebb rendszerességgel Olaszországba. De engem megtévesztettek. Elhitették velem a nagy szépségimádatukkal, a tájjal, a festményeikkel az épületeikkel, a tengerükkel, az öltözködésükkel, hogy ha eleget járok hozzájuk, akkor valamit tanulok. Hogy több leszek. Hogy olyan leszek, mint ők. És most nézz rám.
Ránéztem. Igazat adtam neki. Bánatos füleivel, vizenyős szemével tényleg nem úgy nézett ki, mintha olasz volna.
- Beperelnéd ezért az olasz államot?
- Be én.
- Hát rajta, öregem, sok sikert kívánok hozzá. Mekkora összegre számítasz?
- Harminc év alatt, ha mindent összeadunk, reggeli, ebéd, vacsora, szállás, útiköltség, múzeumi belépők, ajándék a családnak… Egymillió euróra gondoltam.
- És mit akarsz csinálni a pénzzel?
- Hogyhogy mit? Házat veszek belőle Toscanában.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.