Ez egy régi élmény, a könyv maga nem is érdekes, mármint hogy melyik regényt olvastam, mert nem szerettem annyira. De olvastam, reggelől estig. Közben tudtam, hogy a tengerparton vagyok, nem borult el az agyam, és mégis, amikor felnéztem a nyugágyból, házak álltak előttem. Egy pillanatra, de elég hosszú, mondjuk öt-tíz másodperces pillanatra nem értettem, mi történt. Aztán rájöttem, hogy olvasás közben azért követtem a napot, fordítottam a nyugszéken, így délutánra már háttal ültem a víznek, és fölnézve a tengerparti szállodasort láttam. De eltartott egy ideig, amíg ezt megfejtettem, és akkor tényleg a bőrömön tapasztalhattam, hogy mit is jelent az, hogy az olvasás elvisz olyan helyekre, ahol nem jártam, az időmúlás miatt nem is járhatok, vagy eszemben sincs járni.

Most eléggé hasonló a probléma. A tenger ugyanaz, a könyv más, nagyon szerethető, Joseph Conrad: A sötétség mélye. Már eleve a szöveg is két helyre visz, hiszen ezt használta alapanyagként Francis Ford Coppola az Apokalipszis, mosthoz. Conradnál elefántcsontkereskedők szerepelnek, és Afrikában játszódik a történet, Coppolánál Vietnám és Kambodzsa a helyszín, és katonák keresik egymást. De ugyanaz történik, még a keresett kopasznak a neve is ugyanaz, Kurtz. És nagyon jó belebújni a könyvbe, de mégis: nem lehetne, hogy ne vigyen el sehová? Hogy ott legyek, ahol vagyok, és épp a tengerparton olvassak?