Akiket szeret

Nem bántanak a túlságosan kézenfekvő megoldások: ha Velence, akkor vagy a Giocondát hallgatom, vagy Vivaldit. Most inkább Vivaldit, a holland csellista, Harriet Krijgh új lemezét, mert úgysem értem, miért nem játsszák többet ezeket a darabokat. Szegény csellisták, nagyon hamar a végére jutnak a repertoárjuknak és aztán azt a néhány darabot csiszolják, finomítják, ismétlik, és Vivaldi mintha nem is létezne, pedig ő legalább gondolt rájuk.

Persze Harriet Krijgh is csavarint egyet a dolgon, a csellóversenyek mellett a változatosság kedvéért játszik csellóra és hegedűre írt darabot is, aztán az egész lemez legvégére odatesz egy meglepetést, a Nisi Dominus kantáta egyik áriáját. Cum dederit – ez a szöveg kezdete, és fontosak a szavak. Van egy olyan zeneszerzői hasonlóság vagy rokonság, amiről én ugyan még nem olvastam, de újra és újra meglep, hogy nem olvasok róla: Vivaldi és Rossini egymáshoz közelisége. Mindkettő döbbenetesen termékeny, könnyen komponál, sikeres az életben, de még megérik, hogy kimennek a divatból. Mindkettővel mostohán bánt el az utókor, a sok remekműből csak keveset játszanak, és mindkettőre azt mondják: túl felszínes. Ostobaság, ha más példát nem tudnék fölhozni Vivaldi védelmében, a Cum dederit is megtenné.

Tény, hogy az egyházi szöveg megzenésítésében is van köztük hasonlóság: mindketten mintha egy-egy vezérszót választanának ki a versből, és ahhoz igazítanák a zene jellegét. Ezért szokás háborogni Rossini Stabat materét hallva, és ez teszi varázsossá ezt a Vivaldi-áriát. Mert itt a zsoltáros azt mondja az Úrról, hogy “akiket szeret, ő azokat elhalmozza, jóllehet alszanak”. Ez az “alszanak” Vivaldinál a vezérszó, a kíséret ezért ólmos, bágyadt, zizegős, és fölötte a dallam olyan ártatlan, amilyen csak egy alvó ember lehet.

Gondolkodtam, kivel mutassam, amit mutatni lehet, Harriet Krijgh is fent van az interneten, Jaroussky élőben és stúdiófelvételen, de ezt az ártatlanságot és angyaliságot talán Andreas Scholl tudja a legjobban.