Katasztrófaturizmus

Tudnék néhány érvet felhozni Ahmed Szadavi Frankenstein Bagdadban című története ellen, hogy talán az anyag túl nagy neki, nem tud vele mit kezdeni, csak ötletként tűnik jónak. Annak tényleg jó, a bagdadi bombatámadások során leszakadt testrészeket összeszedegeti egy Hadi nevű ócskás, és összerak belőlük egy testet. Már csak lélek kell hozzá, de hát pont kóborló lélek ne lenne ott, ahol naponta halnak erőszakos halált az emberek? Lélek is van, szörny vagyis Rém is lesz belőle, aki elindul, és bosszút áll minden őt alkotó ártatlanért. De az egész egyre bonyolultabb lesz, egyrészt mert élők is vannak a környéken, másrészt már rég tudjuk, hogy nincs ártatlan és nincs bűnös, nem olyan könnyű igazságosan osztogatni a halált. Egész végig azt érzem, hogy a történet kicsúszott Ahmed Szadavi kezéből, az írói eszközei sem olyan fenomenálisak, bár ez utóbbiban sem lehet egészen biztos az olvasó, végül is kettős tükrözésben látja a szöveget, az angol fordítást fordították magyarra.

De a könyvben mégis ott van Bagdad, az igazi Bagdad, ahol Ahmed Szadavi tényleg él, látni a romos házakat vagy a régi fákat a robbanások helyszínén, tudjuk, hogy ott nem lehet élni, de mégis kell, mert valakinek el kell mondania, milyen ott egy nap, egy hét, egy hónap. Mintha tengeralattjáróból néznénk a fuldoklókat. Segíteni nem tudunk, de jó, ha tudjuk, hogy a mi levegőnk sem feltétlenül a végtelenségig tart.